iszonyatosss nagy rend van most nálam, finom illat, derengő fények, karácsonyi dekor. [aki járt már nálunk, az érezheti, most nem viccelek...] az a bökkenő, hogy karácsony, az még nincs sehol; viszont cserébe van még közben sok-sok hétköznap, egy-két vizsga, jó pár leadás, kapkodó ajándékvásárlás... és mire eljön a karácsony, itt minden tele lesz papírokkal, könyvekkel, félig megrágott csomagolóanyagokkal. a függönyök öblítőszaga és a varázs pedig szépen elillan... :o( és hogy van az, hogy minél inkább közeledik az egyetem vége, annál érdekesebb gondolataim vannak a jövőmet illetően...? pl. pár napos rögeszmém [ok., ez már a gimiben is volt, igaz, chaton?], hogy szeretnék egy könyvesboltot nyitni, ahol szép, meleg színek uralkodnak, fabútorok, olvasósarok... szóval... egyszerűen rossz vagyok, na.
elküldtem. a maradék két film: A semmi ágán, és a Hihetetlen igazság lett hal hartleytól. épp a hetekben láttam újra mindkettőt. beugrott ahogy a férfi bizonygatja, hogy nem pap, hanem szerelő és börtönviselt, aki fekete ruhákban jár... :o)
mondjátok meg, ti milyen filmeket vetítenétek egy fogvatartottaknak készülő filmklubban? eddig három filmem van: A Halászkirály legendája [az áldozat élete a bűncselekmény után]; A gépész [a bűnhődés]; A lé meg a Lola [választások]. holnapra kell leadnom a tippeimet a gyakorlati jegyért... :o/
tegnapelőtt megnéztük chatonnal. értelmét nem találtuk. a-a. de ahogy ő írja: "de nem baj, ilyen is kell". a tegnapi napot pedig a szakdolgozatról való gondolkodás, beszélgetés töltötte ki. egész lelkes lettem, már amennyire még a kiindulási ponttól egyre távolodó téma lelkesíteni tud, úgyhogy ma könyvtárba készültem. készültem. készültem. hajnalban meg vesegörcsre [vagy valami nagyon hasonlóra] ébredtem. a reggel már az urulógián talált. ultrahang meg pisi; kicsit [talán] elmozdult vesekő, akut hólyghurut [ilyet leír a normális ember a blogjában?]; antibiotikum és jövő héten kontrollpisi.
aztán tejónak megmutattam az 'anyu féle bodagot', ő meg cserébe a decoupage-t -és ez már alig járt fájdalommal. :o]
ma: egész napos önismeret. az első gyakorlatok egyike volt, hogy a széked mögé állsz, és az ellenkező nemű szülőd nevében mutatod be magad. úgy alakult, hogy a lányok többsége sírt a bemutatás közben. meghalt; nem figyelt; nem mutatta ki az érzéseit; mindig veszekedtünk; régen én voltam a kedvence, de ma már nincs olyan, amit jól csinálnék szerinte... senkit nem hagyott érintetlenül ez a téma. inkább azon lepődtem meg, hogy én nem sírok. nem a jelen miatt, hanem amiatt, ahogy régen volt. mert az ma is előjött.
a végén azon gondolkodtam, hogy ezeknek az apáknak többsége pedig nem is az a klasszikusan rossz szülő; nem bántalmaz fizikailag, nincs lelki terror. és mégis mindig van valami, ami félresiklik. nehéz lehet jó szülőnek lenni, főleg jó apának. ha belegondolok, nincs olyan a környezetemben, akinek ne lett volna problémája otthon az apjával. én sem vagyok kivétel, nekünk is megvoltak a magunk csatái, ajtócsapkodásai... de most már mégsem okoz olyan sokkot, ha kettőnkre gondolok. látom magunkat kívülről, már tudom, hogy ha valamit gondol rólam, az nem jelenti azt, hogy olyan is vagyok. merek vitatkozni, de igyekszem őt is megérteni.
régen mindig úgy gondoltam apura, mint a "nagy emberre", az óvodában senkinek nem volt olyan magas apukája, ő volt az erős, az okos, és amikor az ' istván, a király'-ban hallottam azt a sort, hogy "nem vagy te akárki lánya", mindig rá gondoltam. ez máig nem sokat változott, de már sokkal emberibb a képem róla. dolgozik, hajt, feszült, ideges, ül a tv előtt, mosolyog a bajsza alatt, nevet a telefonban, tervez, vezet, elalszik a fotelban. apukáskodik... szeretem.
a rossz apától az ideálisig elég nagy kéne legyen a skála. mi, lányok vagyunk ilyen érzékenyek, és csak az ideálist érezzük elég jónak? vagy olyanok a körülmények, hogy mindig félresikerül valami? vagy nincs is 'elég jó apa'? vagy akiket én ismerek, valójában kissebbségben vannak a boldog apa-lány viszonyban levőkkel szemben?
"Most jön a nehéz. A baba elmegy elengedett kézzel az asztalkáig. Lép a baba, lép a baba, lép, lép, lép, megvan! Láttátok?Apu, láttad?Apu nem figyel. Beszélget. "
egyik héten ültünk rettegettel egy gyorsétteremben, mikor a mellettünk ülő, kicsit zavaros tekintetű néni elkezdett hozzánk beszélni. az első mondatai, ha jól emlékszem, a levegő szennyezettségéről szóltak, de mire visszaértem a mosdóból, már arról faggatta rettegettet, hogy mit csinál, mit tanul, mi lesz, ha nagy lesz. amikor meghallotta a félelmes nagy igazságot, igen elszörnyülködött: "jaj, fiatalember, biztos maga ebben, hogy ezzel akar foglalkozni?! vigyázzon magára! tudta, hogy így akár valamilyen genetikai betegséget is elkaphat? nem vicc, ki tudja, milyen őrült akar magával beszélgetni... " mi egy idő után távoztunk, de a néninek még további sopánkodnivalója akadt, ezért szapora léptekkel követett minket. közölte, hogy sajnos neki mindig igaza van, majd meglátja a fiatalember, és különben is: "elég masszívnak érzi-e magát?"
nem a bajszos néni hatására, esküszöm, de már egy ideje gondolkodom ezen. nem félek ugyan a beszélgetés útján terjedő genetikai elváltozásoktól :o), de ez a masszivitás-probléma azért érdekel... én, aki elég nehezen viselem az úgymond bizonytalan dolgokat [lsd. jég, fordított testhelyzetek, olyan szituációk, amiknek kimenetele bizonytalan.. stb], emberi kapcsolatokkal akarok foglalkozni. de van-e ennél bizonytalanabb dolog?
az is lehet persze, hogy ez csak a mostanában jelentkező 'kapuzárási/nyitási pánikom'-nak a része, és majd elmúlik... egyre többször kapom magam azon, hogy siratom már az egyetemet: "jaj, az utolsó őszi napjaink itt; az utolsó 'hatalmas nagy zakizások'; semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt!" tegnap erre azt mondta nekem valaki, hogy ok, de ezt meg is lehet fordítani: "olyan még sosem volt, mint ami ezután jön!" *
jajj. na, csak nyűglődöm, nem azér mondom...
*igaz, később ugyanez az illető próbált minket felkészíteni arra, hogy egy fiatal terapeutának milyen nehézségekkel kell szembenéznie... :o/
tegnap az a mindannyiunk számára meglepő dolog történt, hogy elfogadtuk luj programajánlatát. nem mintha bármikor probléma lett volna lujjal, és az ő programjaival, csak épp soha nem jöttek ki úgy a dolgok... most viszont minden, és mindenki együtt volt ahhoz, hogy megnézzük ezt! nehéz úgy írni róla bármit is, hogy ne áruljak el semmit... a lényeg: nagyon tetszett; üdítőnek, ijesztőnek, szomorúnak, és röhejesnek láttam egyszerre. érdekelne a társulat többi darabja is!
hogy legalább az első oldal megteljen! :o) ezúton köszönöm meg cseppnek a shoutbox mm-ekkel történő odébb tologatását is. továbbá elmesélem, hogy nemrég jöttem haza az oskolából, mert ma olyan is volt. a délutáni terv temető-látogatás, valamint nagypapa felköszöntése, 83. születésnapja alkalmából, amit valójában már három napja kellett volna megejteni. a család bűnben él!
tegnap este rettegett, hosszas küszködésemet elnézve a html-szerkesztéssel, megkérdezte, vajon szándékomban áll egyszer blogot is írni, vagy csak a szerkesztgetést élvezem ennyire? és hogy ez az egész csak nem olyan lesz, mint azok a szerelmek, amik az egymásra találás pillanatában már el is múlnak? hát a kérdés, az egészen jogos. és nem tudom a választ... az úgy volt, hogy az utóbbi hetekben ráértem egy kicsit újra netezni, és ahogy a barátokat olvasgattam, egyre inkább hiányozni kezdett az írogatás. lehet persze, hogy ez csak a ráérő ember illúziója, és elmegy majd a kedvem; de az is lehet, hogy megmarad... szóval arra kérlek titeket: ne bízzatok bennem, de azért nézzetek be néha ide! :o)
